Mi lett volna ha?

Életünk során legalább egyszer biztosan feltesszük ezt a kérdést. Mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elgondolkodik rajta, hogy milyen lett volna akkor, ha valamit másként csinál. Elég egy döntést meghozni és máris megváltozhat az egész életünk. Búzási Péter esetében pontosan ez történt. A következő beszélgetésből minden kiderül.

- Induljunk az alapoktól. Hogyan léptél kapcsolatba a sporttal?

„Óvodás koromban kezdtem el sportolni. Természetesen a focival kezdtem. Innentől kezdve meghatározó része volt az életemnek. Általános iskolába sport tagozatra jártam. Atletizáltam, illetve mellette folyattam a labdarúgást. Már egész korán megfogalmazódott bennem, hogy a későbbiekben is szeretnék majd ezzel a sporttal foglalkozni. A középiskola első évében kerültem a Békéscsaba, akkor Előre FC korosztályos csapatához és innen indult az a fontos korszak számomra, ami most lezárult. A gimnáziumban nem volt sport tagozat. Ezért egy informatikai szakközépiskolába mentem, ahol már az atlétikát nem folyatattam, de a focit nem hagytam abba.”

- Családi nyomásra, vagy magadtól kezdtél el sportolni?

„Édesanyám minimálisan röplabdázott, de versenyszerűen senki sem sportolt a családban. Én világ életemben egy örökmozgó gyerek voltam. A szüleim tudták, hogy valahogy le kell vezetnem az energiát. Hála Istennek a sportba találtam meg és nem rossz dolgokkal vezetettem le. Édesanyám tanárként szerette volna, hogy tanuljak is.  Ezért a tanulás is fontos szerepet kapott, de örült neki, hogy nem az utcán kallódok a gyerekekkel, hanem a sport köti le a szabadidőmet.”

- Miért pont a labdarúgást választottad?

„Nem tudom. Az én időmben még nem volt annyira elterjedt az a nézet, hogy ismertessük meg a gyermeket minél több sporttal és majd megtalálja a neki megfelelőt. Nekem tetszett a foci. Tetszett a közösség és a srácokkal együtt rúgtuk a bőrt. Onnantól kezdve ez szerelem volt.”

- Említetted, hogy középiskolában nem volt lehetőséged sport tagozatra menni. Azon nem gondolkodtál, hogy átjárj másik városba?

„Viszonylag későn kerültem be a békéscsabai utánpótlásba, mert a klub nem azt az általános iskolát részesítette előnyben, amelyikbe én jártam. Szerették volna, hogy átmenjek a másikba, de ott a tanulmányi eredmények nem voltak annyira jók. De aztán édesanyám volt kollégája, az én egyik nevelő edzőm felfigyelt rám. Azt mondta nem baj, hogy nem oda járok, járjak el hozzájuk az edzésekre. Idősebb korosztályhoz kerültem, de a későbbiekben pozitív visszacsengése volt. Akkor, azért nem volt az ember ínyére, hogy nagyobbak között kell pallérozódnia, de a későbbiekben megtérült. 1-2 évvel idősebb fiúk közé kerültem, akik már magasabb szinten voltak és már évek óta az utánpótlás rendszerben dolgoztak. Fel kellett venni a ritmust, de a későbbiekben ez tényleg visszaköszönt. A középiskolában kerültem be a csapatba é onnantól kezdve ez meghatározta a karrierem és emiatt nem szerettem volna elmenni Békéscsabáról. Majd a középiskola végén a nevelőedzőm már a felnőtt keretet edzette és bevett közéjük. Ezzel indult a pályafutásom a felnőtt mezőnyben.”

- Mennyire volt nehéz a váltás? Idősebb korosztálynál kezdtél, nagy hangsúlyt kellett fektetned a tanulásra. Ezek a kezdeti nehézségek megkönnyítették a felnőtt keretbe való beilleszkedést?

„Igen megkönnyítette. Én egy kitartó srácnak gondolom magam. Nem szeretem feladni a dolgokat. Nem ment el a kedvem sem. Megtettem minden tőlem telhetőt. Az U19-es korosztálynál már éreztem ennek a pozitív oldalát.”


- Mi a helyzet a pozíció választással? Ha idősebb korosztálynál játszol, akkor sokkal nehezebb megtalálni az ideális posztot, mert ők fogják megmondani, hogy hova állj be.

„Igen. Ez egy jó kérdés, mert utánpótlásként középpályán játszottam egészen addig, míg a felnőtt csapatba nem kerültem. Védekező középpályás poszton, nagy teherbírású úgynevezett zongoracipelő voltam. Amikor bekerültem a felnőtt keretbe, akkor az edzőm megkérdezte, hogy mi lenne, ha megnéznénk a szélét. Isten igazából nem volt ellenemre, és ha az edzőm ott számol velem, akkor ott kell teljesíteni. Ezért a felnőtt pályafutásomat már jobb szélsőként kezdtem. Egész komfortosan éreztem ott magam és hála Istennek egész jó teljesítményt sikerült nyújtanom, de a későbbiekben még visszatértem a pálya közepére, illetve itt Szegeden egész sokat játszottam a baloldalon. Ha kérdeznének, akkor azt mondanám, hogy jobb szélsőként érzem magam a legkomfortosabban.

- Mi történt a középiskola után? Nyilván tovább kellett tanulod. Mellette pedig ott volt a foci.

„Igen. Édesanyám szerette volna, hogy tovább tanuljak, de én is terveztem. Ráadásul akkoriban Békéscsabán sok problémával küzdött a klub és a csapategység sem volt az igazi. Az idősebb játékosok nem annyira szívlelték a fiatal játékosokat. Ezért már nem érzetem magam jól a felnőtt keretben. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnék váltani, ha van rá lehetőség. A középiskola után felvételiztem ide Szegedre, fel is vettek. Szenti Zoli bácsi a volt utánpótlás edzőm mondta, hogy ha itt gondolkodom a folytatásban, akkor tud segíteni. Ekkor jutott fel a szegedi csapat Megye I-ből az NB III-ba Vágó Attilával. Attilát is ismertem, mert amikor még a békéscsabai NB I-es csapatot edzette, akkor jártam oda edzésekre. Ismerte a nevemet és mondta, hogy szívesen lát. A nyári alapozást már itt kezdtem a fiúkkal a Tisza Volánnál. Utána itt is maradtam.”


- Hogy tudtad összeegyeztetni a sportot a tanulással?

„Meg tudtam oldani, mert nappalira jártam. Az edzések pedig délután voltak. Nem volt vele problémám. Az iskola végeztével szerettem volna, hogy történjen valami, mert itt voltak az üres hétköznapok. Nem rossz az, ha az ember tud keresni egy kis mellékest. Ebben tudtak segíteni, mert a Dakk Zrt. A Tisza Volán jogutódjaként tulajdonosa volt még a klubnak. Ott kezdtem el dolgozni. Ilyen „labdarúgó” munkát kaptunk. Az volt a feladatunk, hogy a buszok szervizelése alatt belülről kitakarítsuk a buszt. Itt dolgoztam 1,5 évig, mert akkoriban még nem voltak annyira kimagaslóak a fizetések és nehezen lehetett belőle megélni. Kellett egy kis mellékes. De ezt már a főiskola utolsó félévében elkezdtem, mert ott már csak a szakdolgozatot kellett megírnom és az államvizsgára kellett készülnöm. Majd később a Dakk Zrt-nél kiderült, hogy nekem milyen végzettségem van és az új vezetés egy konditerem létrehozását kezdeményezte. Azon gondolkodtak, hogy mi lenne, ha én lennék annak a teremnek az edzője. Én ezt örömmel vállaltam, mert a későbbiekben is azzal szerettem volna foglalkozni. Illetve ez mégiscsak egy testhezállóbb munka volt, mint az, amit előtte csináltam. A főnökség a terem kialakítását, az eszközpark beszerzését részben rám bízta. Jó kihívás volt, mert nem profi sportolókkal kellett elkezdenem dolgozni. Akkor már kicsit zsúfoltabbak lettek a napjaim. Ott 2 évet dolgoztam, de közben megkerestek már a mostani munkahelyemen. Az első megkeresésre sajnos nem tudtam elvállalni, mert az akkori munkahelyem, meg a foci is leterhelt. Úgy gondoltam, hogy ez még nem férne bele. A második megkeresésnél mondtam azt, hogy akkor próbáljuk meg. Egy ideig 3 helyen kellett helytállnom.”

- Közben a SZEOL-nál, hogy érezted magad?

„Jól éreztem magam. Ez jó kérdés, mert bele sem gondoltam. Jött az egyik év, a másik. Voltunk fent is, meg lent is. Egészen sokáig nem is volt semmi probléma a munkával és mellette a focival. De átíveltem egy olyan időszakot, amikor jöttek a keretszűkítések és lehetett érezni a változást a bajnokságba. Egyre erősebb lett az NB I, az NB II és az NB III is. Az egyre erősödő bajnokságok azt eredményezték, hogy komolyabb edzésekre lett szükség. Mellette pedig a munkába is egyre több megbízatásom volt. Az utolsó 2 évben lett nehézkes összeegyeztetni a labdarúgást és a munkát.”


- Akkor azt lehet mondani, hogy azért hagytad abba a labdarúgást, mert nem voltál benne biztos, hogy tudtad volna tartani a tempót? 

„Nem teljesen, de elég maximalista vagyok. Már éreztem sokszor, hogy sérül a munka vagy az edzés. Sokszor már nehéz volt a dolgok koordinálása. Sokszor azt éreztem, hogy nem tudok 100%-ot nyújtani. Ez bántott. Folyamatosan őrlődött bennem, hogy mi lenne a jó megoldás. Az utolsó évben már sokat voltam sérült és eljutottam arra a pontra, hogy nem biztos, hogy többet kamatozok abból, ha mindkét helyen ott vagyok. A sérülés nem csak az edzéseket, de a munkát is hátráltatták. Meg sajnos már én sem leszek fiatalabb. Előbb-utóbb a munka lesz az első. Látszott, hogy ez lesz az utolsó évem. Biztos, hogy hiányozni fog az ilyen szintű labdarúgás.”

- Mi az, amit adott neked a foci?

„Mindenféleképpen adott egy tartást. Adott egy olyan erkölcsi tartást, ami a sportolók többségére jellemző. Illetve kitartást. Nem csak a sport, hanem a hétköznapi élet területén is. Én azt gondolom, hogy ha valaki versenyszerűen sportolt, akkor sokkal kitartóbb a magánéleti problémákkal szemben. A küzdeni tudásra tanít meg a sport. Én úgy érzem, hogy ezt kaptam meg. Valamint tiszteletet az emberek, a sport, a sporttársak iránt. Illetve sok szép olyan dolgot, amit soha az életben nem fogok elfelejteni.”

- Mi az, amit a SZEOL adott?

„A legszebb, ami itt történt, hogy a SZEOL első NB II-es csapatának tagja lehettem. A dolog pikantériája az, hogy a SZEOL első NB II-es mérkőzésén két góllal is meg tudtam hálálni a belém vetett bizalmat. Ez egy olyan maradandó emlék, ami örökre szól. Ez az érzés felejthetetlen.”


- Tervezed-e, hogy valamilyen módon visszatérsz a focihoz? Például edzőként.

„Megmondom őszintén. Nem szeretnék teljesen elszakadni a labdarúgástól. Sajnos ez a tavaszi félév nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. A sok sérülés miatt szinte semmit sem tudtam játszani. Több barátommal is beszélgettem és mindannyian azt mondták, hogy így nem szabad lezárni egy foci karriert. Úgyhogy, ha van rá időm és energiám, amit úgy érzek, hogy van, akkor alacsonyabb osztályban mindenféleképpen szeretnék még játszani, de ott már csak hobbi szinten.  Labdarúgó edzőként nem tudom magamat elképzelni, de erőnléti edzőként nagyon szeretnék még a labdarúgásban is dolgozni. Ez egy régi vágyam. Egy olyan dolog, ami motivál is. Nagyon remélem, hogy a jövőben sikerül majd egy ilyen szerepkört betöltenem. Akár itt a SZEOL-ban. Az lenne a legszebb, ha egy másodosztályú SZEOL erőnléti edzője lehetnék.”


- Végül összegezzünk. Elégedett vagy-e az elért karriereddel? 

„Ez is egy jó kérdés. Már sokszor átfutott az agyamon. Hiszek abban, hogy mindenki ott van, ahol lennie kell. Így kellett, hogy legyen. Ha nem kerülök ide Szegedre, akkor lehet, most nem itt tartanék. Jó lett volna több magasabb szintű mérkőzéssel bírni, mert Békéscsabán és Szegeden is rövid időre szólt csak ez a másodosztályú karrier. De összességében elégedett tudok lenni. Nem voltam sok helyen, de sok helyet láttam, hallottam sok helyről. Sok ismerősöm van. Nagyon ritka az ilyen közösség, ami itt Szegeden összekovácsolódott az évek alatt. Én ebben is látom az erőnket, hogy sok embert nevezhetek a barátomnak a csapatból. Ha erről az oldalról nézzük, akkor boldog vagyok.”

Azt gondolom, hogy minden elhangzott, aminek el kellett hangzania. További sok sikert kívánunk az életben Búzási Péternek. 

Nagy Dávid

(HappyHelp Kft.)