Családias hangulatot és több bátorságot vár Halkó Pál a SZEOL SC ügyvezetője

kép

– Egy éve ilyenkor, miután ezüstérmes helyen végeztek az NB3-ban, felkerültek a másodosztályba. Milyen reményekkel álltak rajthoz? 

Nagy volt az örömünk, hiszen (a Tisza Volán Focisuli jogutódjaként), egy 24 éve, valóban a nulláról kezdődő történet állomásaként régóta dédelgetett tervünk vált valóra, egy álmunk teljesült. Szerényen terveztünk, tudtuk, hogy olyan körülményekkel is meg kell küzdenünk, amilyenre ebben az osztályban máshol nem is gondolnak. Soha nem játszottunk még professzionális, ráadásul 20 csapatos bajnokságban. Mindenképpen szerettünk volna bennmaradni. Én magam a költségvetés készítésekor a 14. helyezést „kalibráltam be” a csapatnak. 

 

– Az első hat mérkőzésből hármat megnyertek, ekkor úgy tűnt, hogy jól sikerült az átállás. Mi történt ebben az időszakban? 

 

Rengeteget dolgoztunk és igen tetemes áldozatot vállaltunk, hogy megteremtsük az NB II-es bajnokság részvételének feltételeit. Sikerült. Az első három hazai mérkőzésünket – melyet ma azt mondom, a sorsolás kedvezményezettjeként a velünk egy szinten álló csapatok, Cegléd, Budaörs, Szolnok ellen vívtuk – megnyertük. Azt azonban már az első idegenbeli mérkőzéseinken is láttuk, hogy vannak sokkal erősebb csapatok – harmadik fordulóban 2:0-s vereség Balmazújvárosban, hetedik fordulóban 3:1-re kikaptunk Felcsúton a Puskás Akadémiától. Ugyanakkor az is látszott, hogy sehol nem fognak bennünket „agyonverni”, illetve megtapasztaltuk a szerencse forgandóságát is, hiszen az 5. fordulóban Soroksáron – a későbbi tabella-vezető ellen – a játék képe alapján nyernünk kellett volna, de katasztrofális helyzetkihasználás következményeként 1:0-ra kikaptunk. Sőt ezen a mérkőzésen történt, hogy Maksomovic egy kiugrást követően 100%-os gólhelyzetben szenvedett combizom szakadást, valamint Ondrejó az első (kezdőként játszott) meccsén rúgást kapott a műtött térdére, mely esetek következtében előbbinek az őszt, utóbbinak az egész évet ki kellett hagynia.     

 

– Azt követően viszont az egész őszi szezonban mindössze két pontot sikerült szerezniük és öt pontos hátrányba kerültek a bennmaradásért folytatott küzdelemben. Ez volt a realitás? 

 

A kedvezőtlen fordulat a 11. fordulóban a Kozármisleny elleni Pécsett lejátszott mérkőzésen következett be. Tomisic megtorlatlan lábtörése, az ellenfél bizonyítottan szabálytalan gólja, a mérkőzés hangulata miatt nem tudtunk higgadtak maradni, Leindlert a folyosón állították ki a levonulás után. 1:0-ra kikaptunk és nem egy forduló kellett, hogy feldolgozzuk a történteket, mentálisan összeszedjük magunkat. A bajnokság során 16-szor kaptunk ki egy góllal, ebből 13-szor 1:0-ra, tehát egyértelműen nem az volt a realitás, hogy ennyire mélyen leszakadva essünk ki. Egyébként, ha az előrehozott mérkőzést is az őszhöz számítjuk, akkor 8 pontos hátránnyal teleltünk a bennmaradóhoz képest. Ekkor mondtam én azt, hogy ebből a pozícióból rendkívüli bravúrnak számítana a másodosztályú tagság megőrzése. Ugyanis nem az volt a probléma, hogy egy csapatot utol kellene érni, hanem, hogy hármat megelőzni. Abban azonban a későbbiekben is nagyon bíztam, hogy nem utolsóként fogunk kiesni, sajnos ez sem sikerült. 

 

– A tavasszal már Zoran Kuntic ült le a kispadra Tóth Ákos helyett. Bíztak még ekkor a bennmaradásban? Mi volt az, amit tenni tudtak ennek érdekében? 

 

Bizakodni természetesen bizakodtunk, a sportembernek mindaddig hinnie kell a sikerben, amíg az matematikailag elérhető. Edzőváltás történt, melytől elsősorban a támadójátékunk hatékonyságának növekedését vártuk. Némileg feladva hagyományinkat – mely szerint elsősorban saját nevelésű, vagy környékbeli kötődésű játékosokat alkalmazunk – fiatal, de többnyire NB II-es tapasztalattal rendelkező játékosokat igazoltunk – elsősorban a budapesti régióból – Gál Szabolcs, Ferkó Ádám, Mihály Dávid, Fehér Imre, Prokop Rostislav személyében. És itt hadd tegyek egy kis kitérőt: Szegedre, ill. a dél-alföldi régióba roppant nehéz játékost igazolni. Amikor néhány éve – egy véleményem szerint részleteiben meggondolatlan átszervezés miatt négy Csongrád megyei csapat kiesett az NB III-ból, komoly vérveszteségeket szenvedett a régió. (Megjegyzem azóta mind a négy – SZEOL SC, Hódmezővásárhely, Mórahalom, Makó visszakapaszkodott az NB-s mezőnybe.) Amolyan „szabad kilövési területté” váltunk, jelentéktelen folttá a magyar labdarúgás térképén. Nincsenek strukturálisan egymásra épülő csapatok, akik – jó értelemben véve – segíteni tudnák egymást (lásd legjobb példaként az észak-keleti régió, Pest megye) a különböző osztályokban történő helytállásban. Ráadásul mindez az utánpótlásba is begyűrűzött, levadásznak bennünket (és a jó nevelést folytató megyei csapatokat), van olyan korosztályunk ahonnan 8 (!) játékos került az akadémiákra. Ez a gárda ennek ellenére is 8. helyen tudott végezni az igen erős országos egy csoportos másodosztályú bajnokságban. Ha a terület lerablása tovább folytatódik és Szegeden nem tudunk a labdarúgás infrastrukturális helyzetén változtatni, akkor közép távon sem leszünk versenyképesek.

 

Visszatérve az eredeti kérdéshez, sajnos télen is jelentkeztek baljós jelek, Puskást műteni kellett, csakúgy, mint Ondrejót – ismét. Az idény folyamán hat labdarúgónk feküdt kés alá, ezenkívül két olyan alapemberünk volt (Rácz László és Ikonomu), akinek nem volt viszonylag komoly sérülése (Búrány mindössze a mérkőzések felén játszott, Gajág tavasszal alig lépett pályára, Vágó a 12. fordulóban játszott először, Nagy Richárdra csak tavasszal lehetett számítani, Maksimovic combizom szakadásáról, Tomisic lábtöréséről már esett szó, Buzási többször nem volt bevethető). Kérinek a teljes téli felkészülést ki kellett hagynia. A bajnokság során 32 labdarúgó lépett pályára, ez egészségtelenül sok. Azt hiszem, egyszer fordult elő, hogy kétszer ugyanabban az összeállításban léptünk pályára.

 

Ami még a téli erőfeszítéseinkhez tartozik, igyekeztünk jobb pályákat biztosítani a felkészüléshez. Kiábrándító, hogy az év során nyolc (!) különböző pályán kellett edzenünk – gyakorolnunk.  

 

 

– Tavasszal mindössze 8 pontot sikerült szerezniük, így húsz pontos hátránnyal kiestek. Milyen tanulságai vannak a mögöttük álló egy évnek? Mi az, amit másképp csinálnának? 

 

Egy percig nem gondoltam, hogy még az őszi pontszámot sem fogjuk elérni, a megszerzett pontszám valóban rendkívül sovány. Sem magunk, sem szurkolóink számára nem vigasztaló, de a valósághoz tartozik, hogy nem megalázottan, hanem az ellenfeleket alaposan megizzasztva, a bajnokságot becsületesen végigjátszva, magunknak sok tapasztalatot és tanulságot levonva, a szegedi szurkolóknak néhány felejthetetlen sportélményt szerezve búcsúztunk a másodosztálytól. Utolsó hazai meccsünkön 2:2-es állásnál a 93. percben tizenegyest hibáztunk… Három-négy fordulóval a vége előtt három ifistát, akik már a felnőtt csapatnál edzettek, a mélyvízbe akartunk dobni. Erre az utánpótlás bajnokin mindhárman súlyos sérülést szenvedtek… Semmi sem jött össze, még az sem, ami nem közvetlenül a bennmaradást – kiesést befolyásoló tényező volt. Éppen ezért nem szeretnék ötletelni, mi lett volna „ha” kérdésekkel foglalkozni. Minden esetre rendesen nagy dac alakult ki bennünk, hogy ha még egyszer odajutunk, megmutatjuk… 

 

– Alig több mint egy hónap múlva elkezdődnek a küzdelmek a harmadosztályban. Milyen célokkal állnak majd rajthoz? 

 

Még mindig nem ismert az NB III-as csoportbeosztás, de érzésem szerint a Közép-csoport, amelybe besorolást nyerünk, nagyon erős lesz. Akár hat – hét csapat is lehet, amely a bajnoki címért küzd, beleértve magunkat is. Mindenképpen ebbe a „groupba” szeretnénk tartozni. 

 

– Milyen változások lesznek a játékosállományban? 

 

Mondhatnám, hogy nagyon csekély, hiszen visszatérünk a „kályhához”, vagyis elsősorban saját nevelésű és környékbeli kötődésű labdarúgók fogják alkotni a csapatot, még pontosabban az a gerinc, amely tavaly a feljutást kivívta. A keretet feltétlenül szűkítjük, de ez nem jelenti azt, hogy öt (Bozóki Richárd, Kiss Roland, Papp Ádám, Rádóczi Dávid, Skribek Áron), az ifiből felkerült labdarúgónak ne szorítanánk helyet. Az egész év távlatában fontos feladat közülük néhány beépítése a csapatba. Már biztos távozó a klubtól Vágó Levente, Harsányi István, Ferkó Ádám, Búrány Zoltán és Ikonomu Konstantinos. 

 

– Miként zajlik a felkészülés? Milyen formában és mely csapatok ellen készülnek? 

 

Július 3-án, hétfőn megkezdtük a felkészülést, ezt pénteken megelőzte egy kis ráhangolás, állapotfelmérés. Mivel viszonylag hosszú volt a szünet, az utolsó hétre Siha Zsolt edzőtől és Vellai Áron erőnléti edzőtől kaptak a fiúk egy kis önállóan elvégzendő feladatot. Magam részéről azt hangsúlyoztam, hogy szeretném, ha a vidámság, a jókedv, a SZEOL SC-re jellemző családias hangulat visszatérne az öltözőbe, a jól végzett munka pedig az eredményes szereplés érdekében több bátorsággal párosulna. Úgy érzem mindebben nem lesz hiány az előttünk álló szezonban.